Felébredtem az írós betétdalommal a fejemben. Natasha Bedingfield - Unwritten, ha valakit érdekel. És csak azt éreztem, hallottam, hogy üljek le írni. Nem tudom miről, nem tudom kinek. De itt vagyok és hallgatlak.

Itt vagyok. Itt vagyok? Valóban itt vagyok? Igen, itt akarok lenni. Ebben a pillanatban, ebben a létben, ebben az országban, ebben a városban, ebben a házban, ezen a kanapén.
A nevem Adél. De én nem Adél vagyok. Most így hívnak ebben a létformában, ebben az életben, de ennél sokkal több vagyok. Sőt én vagyok a mindenség, isten, az univerzum, a teremtő. De nem csak én, hanem mindannyian. Mindannyian ugyanabból a forrásból jövünk: az isteni tiszta, feltétel nélküli szeretet forrásából. Erre van szükségünk ahhoz, hogy ragyogjunk. A szeretetre. Az igazi szeretetre. De nem másoktól, hanem saját magunktól. 

Megbocsátani, elfogadni és kedvesen szólni magunkhoz. Megbocsátani minden egyes apró vagy nagynak tűnő hibát, amit eddig magunkra olvastunk. Ami eddig lejátszódott előttünk az unalmas pillanatokban, lefekvés előtt és ébredés után. Nem kell felsorolnod őket, nem kell kilistáznod. Persze, ha segít, ha jólesik, ha gyógyító, akkor csináld. De egyszerűen csak ülj le, hunyd le a szemed, fordulj befelé, a forrás felé, az igazi gyógyító, mindent átható szeretet felé és engedd meg magadnak, hogy feloldódjanak. Engedd el a vezekelést, nincs rá szükséged, semmi jó nem származik belőle. 

Ha eddig azt gondoltad, hogy annyi jó van abból, hogy folyton emlékszem ezekre, hogy “legalább nem követem el újra őket”, akkor hadd mondjam el neked, hogy ez egy óriási tévedés. Vagy akár azt is mondhatnám, hogy átverés. Ez is egyike azon hitrendszernek, kondicionálásnak, amit a világ belénk nevel és igaznak hitet el velünk. Miért? Mert így eléri, hogy folyton bántsuk sőt gyűlöljük magunkat. 

Talán nem gondolod, hogy gyűlölöd magad, de gondold csak végig hogyan beszélj és bánsz magaddal. Milyen a belső hangod, amikor önmagadhoz szólsz? Durva és kritikus? Milyen vagy magaddal akkor, amikor hibát vétesz? Elítéled magad és büntetsz? Hogyan viselkedsz önmagaddal, amikor vágysz valamire? Akár apróságra is? Azt gondolod, nem érdemled meg? Sőt ki vagy te, hogy egyáltalán ilyen dolgokra vágysz? És ha ezeket végiggondoltad, most válaszolj kérlek arra a kérdésre, hogy van-e olyan személy, akivel hasonlóan bánsz vagy bánnál az életedben? Ha van ilyen, akkor az tuti egy exed, aki nagyon megbántott vagy szülők, akikkel nagyon rossz a viszonyod évek óta. Vagy valaki, aki igazságtalanul bánt veled és talán sosem lett megoldva a helyzet. Vagy esetleg olyan emberek, mint a gyilkosok, erőszakolók, politikusok… Látod milyen emberek közé sorolod magad? Tényleg ilyen megbocsáthatatlanok a bűneid? 

Én tudom, hogy nem azok. Kérlek te is hidd el, hogy semmi jó nem származik abból, ha bántod magad. Csak egyre messzebb és messzebb kerülsz attól, aki vagy és amire vágysz. A boldogság, az öröm, a béke, a szeretet nem tud belépni az életedbe, amíg nem bocsátasz meg magadnak. Egyszerűen más frekvencián rezegnek és nem tud a kettő találkozni. Úgyhogy tegyél meg mindent annak érdekében, hogy el tudj engedni minden ilyesfajta önítéletet, amit kiszabtál magadra. Fogadd a tőlem jövő feltétel nélküli szeretetet ehhez. Én itt vagyok, és még nagyon sokan itt vagyunk, akik szurkolnak neked. Akiknek az a vágya, hogy szeretettel fordulj önmagad felé és te nyerj. Ne a világ, ne az egód, nem a félelem. A szeretet. A színtiszta, feltételek nélküli, isteni ragyogó, felemelő, védelmező szeretet. Ami te magad vagy.

Itt vagyok. Itt vagyunk. Mert itt akarunk lenni. Érted. Értünk. Mindenkiért. Egyek vagyunk. A szeretetben egyesülve.