Van az a pont, amikor már nem akarsz rendben lenni. Amikor nem keresel válaszokat, nem akarsz jobbá válni.
Amikor egyszerűen csak elfáradsz. Belül. És leülsz. Minden elvárás, minden szerep, minden „kellene” nélkül.

Ez a részlet az e-könyvemből egy ilyen pillanatról szól.

Egy hideg, esős délutánról. Egy busz hátsó üléséről.
És arról a belső mozdulatról, amikor először nem akartam elérni semmit.
Csak ott voltam. Magamnak. Magammal. És ez elég volt.

"...Egy csepp csend az esőben

Péntek délután volt, késő ősz, és az eső már órák óta szüntelenül kopogott az ablakon. A város ilyenkor mindig kicsit komorabb, a házak szürkébbnek tűnnek, és az emberek is gyorsabban sétálnak – mintha mindenki sietne valahová, de senki nem tudná pontosan, hová.

Én is hazafelé tartottam. Egy hosszú hét után, túl sok elintéznivalóval, túl kevés alvással, és egy olyan belső feszültséggel, amit már régóta cipeltem – csak nem volt időm foglalkozni vele.

A busz hangosan szisszent megálláskor, és ahogy felszálltam, csak egy helyet láttam szabadon: az utolsó előtti sorban, az ablak mellett. Leültem, és ahogy nekidőltem a hideg üvegnek, a kabátom gallérja mögé becsúszott egy apró csepp eső.

Nem volt különösebben kellemes, de mégis… hirtelen észrevettem, hogy valami megváltozott.  

Talán csak az, hogy végre ültem.  

Hogy nem kellett beszélnem, döntenem, válaszolnom, tartanom magam.  

Csak ott voltam – csendben.  

És senki nem várt tőlem semmit.

A busz döcögött, az ablakon át az eső áztatta utcákat néztem, és valami furcsa béke kezdett el terjedni bennem.

Nem voltam boldog.  

Nem voltam rendben.  

De mégis, abban a néhány percben valami megengedődött bennem.

Nem akartam máshol lenni.  

Nem akartam jobban lenni.  

Nem akartam mást érezni.

Csak engedtem, hogy a nap, a hét, az egész hónap fáradtsága lassan leülepedjen.

Talán ebben a megállásban volt valami, ami régről ismerős.

Egy pillanatra nem kívülre figyeltem. Nem másokra, nem arra, mi van még hátra, mit rontottam el, vagy mit kéne még elérnem.  

Hanem csak… belül voltam.  

Nem kerestem – mégis ott találtam magam.

És ebben a csendes belső térben – ahol először nem volt semmi sürgető, semmi elérni való – hirtelen egészen gyengéd érzés jelent meg bennem.

Nem nagy dolog. Csak valami egészen pici melegség. Egy apró „jólesik” belül.

Nem volt iránya, nem szólt senkinek, még nekem sem.  

Csak úgy ott volt.

Ez az a pillanat, amit nehéz megnevezni.  

Nem nevezhető felismerésnek, mert nincs benne gondolat.  

Nem nevezhető örömnek, mert csendesebb annál.

És mégis: ha visszagondolok rá, tudom, hogy ez volt az első alkalom hosszú idő után, amikor jelen voltam magamnak –  

nem elvárással,  

nem javítani akarással,  

hanem szeretettel.

Ez a pillanat nem kívül történt. Nem a buszon. Nem az esőben.  

Bennem történt.

És azóta is tudom: ezek a legfontosabb pillanatok..." 

Néha ennyi történik: egy apró lelassulás. Egy pillanatnyi belső csönd.
És valami, amit régóta nem éreztél, újra megmozdul benned.

Az ölelés, amire vágytál nem ad válaszokat.
Nem akar helyetted tudni.
Csak emlékeztet arra, hogy nem vagy elveszve.
Csak túl régóta hallgatsz olyan hangokra, amik nem rólad szólnak.

Ha ez a részlet megérintett,
a könyv további lapjain is ilyen belső visszatérések várnak.
Nem kívülre visz — hanem haza.

További információ:  https://www.facebook.com/share/1ERgxS8GFX/?mibextid=wwXIfr