Mi az, amit ma szívesen hallanék, olvasnék? Hogy megérdemled. De nem mástól akarom hallani, hanem magamtól. Belülről. Hogy végre elhiszem, hogy megérdemlem. Mit is? Mindent, amire vágyom. 

Tegnap eldöntöttem, hogy áttérek a teljes értékű növényi étrendre (vagy menőbb nevén a TÉNÉ-re). Nagyon örülök neki, mert a pocakom és az egész emésztőrendszerem sikít már érte. Tudom, hogy mennyire jót tesz majd és mennyivel jobban fogom magam érezni a bőrömben. Találtam is egy csodálatos könyvet, amiben nem csak egyszerűen receptek vannak, hanem az intuitív étkezést tanítja, illetve azt is, hogy az energiaközpontokat - vagy csakrákat - milyen ételek támogatják. Aztán elmentünk bevásárolni és vettünk néhány növényi alapú terméket - vaj, sajt, felvágott, tejföl. Nem tudtam nem nézni az árát és azon gondolkozni, hogy megérdemlem-e ezt. Hogy ilyen drága ételeket fogyasszak. Tudom nagyon jól, hogy amit magadba invesztálsz - bármilyen módon is -, az sokszorosan visszatérül. Ha szeretettel táplálod a tested és azt adod neki, amit kér, amire szüksége van, persze hogy visszatér hozzád ez a szeretet energia. Egyáltalán nem kellene ilyeneken spórolni. Senkinek. De nekem ez volt az első gondolatom. Vagyis mindig ez az. Nem érdemlem meg. És bár mindig feljön ez a gondolat, tegnap valahogy más volt. Nem akartam már hinni neki. IGEN, MEGÉRDEMLED. Hát hogyne érdemelnéd meg, viccelsz? Tényleg azt gondolod, hogy azért jöttél ide, hogy olyan ételeket fogyassz, amitől rosszul érzed magad? Tényleg elhiszed, hogy kevesebb jár neked, mint a legjobb? Miért járna kevesebb, miért érdemelnél kevesebbet? 

Úgyhogy már nem hiszek a családi mintáknak. Ahol luxus megvenni a 100 forinttal drágább terméket is. Akkor is, ha jobb minőségű. Elengedem a mintát a gyermekkoromból, hogy nem érdemlek rendes ételt, mert penészes kenyeret kellett ennem. Sokszor nem volt más. Annyi éven át kínoztam magam azzal, hogy spóroljak az ételen. Kajarendelés? Minden alkalommal óóóriási bűntudat… Beülni egy étterembe, még ha csak egy menüre is? Mekkora pazarlás! Úgy beülni egy étterembe, hogy nem a legolcsóbb verziót választani? Szentségtörés! Ez a felismerés, hogy milyen hosszú ideig kárhoztattam magam egy ilyen alapvető dologért, mint az étel. Pedig mennyire fontos, hogy jól tápláljuk magunkat. És én elhittem, hogy ez az alapvető jog nekem nincs meg. És én magam utasítottam el magamtól a szívem vágyát… 

Ez történik, ha hiszünk a világnak, a kondicionálásoknak, ha mintákat követünk és nem önmagunk vagyunk. Ha nem a szeretet fényét választjuk, hanem a félelem sötétjét. Létrehozunk egy torz világot magunk körül, ahol még azt is elhisszük, hogy nem érdemelünk meg egy finom, tápláló adag ételt. Inkább megtagadjuk magunktól azt, amire szükségünk van, ami után sóvárgunk. Ezt éri el ez a világ. 

DE mielőtt beleesünk az áldozatszerepbe és önsajnálatba, hadd hívjam fel a figyelmet, hogy a döntés mindig a miénk. Én döntöttem úgy éveken át, hogy ezt a mintát követem, hogy ezt a hitrendszert támogatom. És most is én döntök úgy, hogy már nincs rá szükségem és újakat alakítok ki helyette. Megérdemlem, hogy minden nap finom, tápláló, egészséges ételek fogyasszak az árától függetlenül. Megérdemlem, hogy kaját rendeljek vagy beüljek egy étterembe és azt fogyasszam, amit kívánok, amit kér a testem. 

De nem csak az ételről van szó. Ez a szituáció most rámutatott, hogy általánosságban is blokkokat állítok magam elé, hogy ne érjem el, amire vágyom. Mert “nem érdemlem meg”. És ennek itt most véget vetek. Megérdemlek mindent, de mindent, ami után vágy ébred bennem. Mert nem véletlenül vágyom rá. Ami hív téged, az veled akar lenni. Ez nem egy egyoldalú egyenlet. Ami után vágyakozol, az neked RENDELTETETT. Ami neked rendeltetett, az összhangban van a valódi lényeddel. Ami összhangban van a valódi lényeddel, az az egész világgal harmóniában van. Meg kell értenünk, hogy a vágyaink, álmaink nem büntetésként érkeznek hozzánk. Nem azért vannak, hogy egész életünkben kínok között sóvárogjunk értük. Hanem azért, hogy megvalósítsuk. Bármi, amit el tudsz képzelni és hív téged, az a tiéd lehet. Bármikor. Az első lépés pedig az, hogy ezt elhiszed. Hogy a tiéd lehet, hogy megérdemled. 

Hadd legyek én az egyike azoknak, akik felhatalmaznak téged és azt mondják: MEGÉRDEMLED. Az álommunka, az álomház, az álomautó, az álompár? Mind a tiéd lehet, mindet megérdemled, pont úgy, ahogy most vagy. Ahogy ott ülsz és olvasod ezeket a sorokat. Ahogyan én is megérdemlem itt ülve és írva ezeket a sorokat. De ne feledd: csak akkor tud megvalósulni, ha te is elhiszed és ki tudod magadnak mondani: MEGÉRDEMLEM. Kívülről hallani egy jó kis löket tud lenni, segít a szívnek hinni, belekapaszkodni. Arra kérlek viszont, hogy itt ne állj meg, ne kívülről várd, mert akkor sosem jön el. Belőled kell kiindulnia, mint minden másnak is. És amikor észreveszed újra, hogy valamiről azt gondolod, nem érdemled meg, akkor visszahangozzanak ezek a gondolatok a fejedben. Jusson eszedbe ez a történet. Mert sosem vagy egyedül azzal, amit érzel. Mind itt vagyunk veled, akkor is ha épp nem látod, nem hallod, esetleg nem is érzed. De vehetsz egy mély levegőt és azt mondhatod: Én már nem az vagyok, aki elhiszi, hogy nem lehet az övé. Azt választom, hogy méltó vagyok, értékes vagyok és alapvető jogom, hogy megkapjam ezt. Az vagyok, aki már éli azt a valóságot. Vagy egyszerűen csak annyit mondasz magadnak: Megérdemled. És ez elég. 

Te hol mondod azt magadnak, hogy nem érdemled meg?