Hogyan teszik tönkre az elvárások a szenvedélyt?

Van benned egy tűz. Egy tiszta, lobogó szenvedély, amely akkor gyullad meg, amikor alkotsz, amikor cselekszel, amikor éled azt, ami valóban a tiéd. Ez a tűz szabad. Nem ismeri a korlátokat, nem méri az időt, nem gondolkodik azon, hogy elég jó-e vagy elég hasznos-e. Csak lobog. És ebben az állapotban minden könnyű. A mozdulatok maguktól történnek, az inspiráció nem kívülről érkezik, hanem belőled fakad.

Aztán megérkezik az elvárás.

És a tűz hirtelen megremeg. Mintha valaki egy láthatatlan kezet nyújtana feléd, és elkezdené szorítani a mellkasod. "Legyen tökéletes." "Legyen hasznos." "Legyen érthető." "Legyen elfogadható." "Legyen értelme." És te lassan elfelejted, hogy miért is kezdtél el alkotni. Az alkotás már nem a tűzből fakad, hanem a kötelesség súlyából. Már nem a mozdulat könnyedsége vezet, hanem egy rideg külső mérce, amely azt súgja: nem vagy elég jó, ha nem felelsz meg.

És a szenvedély lassan kihuny.

De nem azért, mert eltűnt. Hanem mert eltemetted az elvárások alá.

Az elvárások láthatatlan börtöne

Az elvárások egy észrevétlen börtönt építenek köréd. Egy olyan rendszert, amelyben minden mozdulatodhoz tartozik egy ítélet. Vajon jól csinálod? Vajon tetszeni fog másoknak? Vajon van értelme? És minél több ilyen kérdés jelenik meg, annál kevésbé vagy ott. Már nem a pillanatban alkotsz, hanem egy képzeletbeli közönség előtt, akik mind figyelnek és ítélkeznek.

És ekkor jön a fáradtság. Nem az a jóleső fáradtság, amelyet egy áramlatban töltött nap után érzel, hanem az a kimerültség, amely akkor jelentkezik, amikor valami, ami egykor éltetett, hirtelen teherként nehezedik rád.

És azon kapod magad, hogy már nem is akarsz alkotni.

Hogyan szabadulhatsz meg?

A válasz fájdalmasan egyszerű: elengeded az elvárásokat.

De nem csak úgy mondogatva magadnak, hogy "nem érdekel mások véleménye" – mert mélyen belül még mindig ott lehet a vágy, hogy mások lássanak, elismerjenek, értékeljenek. Nem, az elengedés azt jelenti, hogy visszatérsz a tűzhöz. Ahhoz a tiszta állapothoz, amikor még nem számított az eredmény, csak a mozdulat maga.

Alkotni önmagáért. Cselekedni önmagáért. Megtapasztalni a pillanatot, anélkül, hogy bármit elvárnál tőle. Engedni, hogy a tűz vezessen, ne az elvárás.

És akkor a szenvedély visszatér.

Nem külső elismerések által. Nem egy tökéletes produktumon keresztül. Hanem mert végre újra szabad vagy.

Az egyetlen út: Alkoss az alkotás öröméért. Cselekedj a cselekvés öröméért.

Ez nem egy elvont spirituális közhely. Ez a szabadság kulcsa. Amíg az elvárások határozzák meg, hogy mit és hogyan csinálsz, addig rabságban vagy. De amikor visszatérsz a tiszta cselekvéshez, akkor visszatérsz önmagadhoz is.

Tedd le az elvárásokat. Engedd el a megfelelési kényszert. És nézd meg, mi történik akkor, amikor egyszerűen csak hagysz mindent megtörténni.